Ma - felfedezendő a vidéki Írországot - egy napos buszos túrára indultunk Annelivel nyugatra, az óceánpartra. Mindezt röpke 3 órás alvás után, tehát nem voltunk túl frissek a korai kelés miatt. Szerencsére aztán a buszon tudtunk még pár órát aludni, mivel Dublin a keleti oldalon van, mi meg a túloldalra mentünk, ami volt vagy 3-4 órás út. Út közben megálltunk Limerickben, ahol villámgyorsan megtekintettük a Shannon folyót és János király várát, meghallgattuk, hogy Limerick a vándorcigányok - "travellers" (Brad Pitt állítólag 3 hetet töltött itt velük a Blöff forgatása előtt, hogy megtanulja az akcentjüket és az életérzést) -, és a nagyarányú bűnözés miatt miért nem egy kellemes hely, majd továbbálltunk.
Limerick (Shannon folyó, King John's Castle)
Következő állomásunk Burren volt, ami egy kietlen sziklás vidék az óceánparton. Holdbéli táj, nagyon szép, mi még esőt és szelet is kaptunk mellé ajándékba. Ja, itt sikerült először megváratnom az egész buszt, amit még egyszer sikerült megismételnem (vagy lehet, hogy kétszer?). Hát igen, vannak dolgok, amik nem változnak...
Burren
Ezután egy Doolin nevű faluban ebédeltünk meg, ahol ismét igyekeztem ír kaját választani, most a Beef in Guinness stew volt terítéken (a sört nem éreztem rajta, na de mindegy).
Majd következett a fő programpont, a Cliffs of Moher, Írország egyik legnagyobb nevezetessége a 200 m magas lélegzetelállító óceánparti sziklafal. Ugyan beigazolódott az időjárás előrejelzés - miszerint nem volt vmi jó idő ma, esett, szürke, borús, ködös idő volt -, de szerencsére a viharos erejű szél pont elfújta vmennyire a ködöt/párát, mire odaértünk, így ha pl. az Aran szigeteket nem is láttuk, de a sziklákat nagyjából igen.
Cliffs of Moher
Tényleg hihetetlenül erős szél fújt, majd az eső is eleredt, sikerült is eláznunk kicsit, de megérte az élmény, a látvány valóban felejthetetlen volt. Na meg az egész vadregényes vidék, a régi házak, várak, templomok romjai, a zöld fű, állatok (mindig a birkákat azonosítják az ír vidékkel, pedig sokkal több tehenet láttunk legelészni) miatt is emlékezetes volt az út.
Miután estére hazaértünk, kiköltöztem a Gresham Hotelből (saját zsebből fizetve elég drágának tűnt). Úgy volt, hogy Annelinek beígértek egy két személyes szobát abban a szállodában, ahol magának szobát foglalt, ezért ada mentünk át. Aztán ott kiderült, hogy a recepciósok nem igazán tartották egymással a kapcsolatot, és sikerült ma kiadniuk másnak az utolsó két ágyas szobát. Anneliét elnézve lehetetlenség lett volna, hogy ott ketten elférjünk, ezért este 8-kor nekiálltunk szobát keresni nekem. Tudni kell, hogy szombat estére minden fiatal Dublinba özönlik, sokan Angliából is, hogy bulizzon egy nagyot, szóval, minden hotel teljesen tele volt, kb. az 5. v. 6.-ban kaptam végre szobát. Külön megnézették velem, hogy biztos ki akarom-e venni, meg árengedményt is adtak rá, pedig teljesen rendben volt, Anneliénél pl. határozottan jobb. Miután sikerült megoldanunk az elhelyezkedési problémámat, természetesen pubba mentünk (mint eddig minden este). Voltunk megint a Porterhouse-ban, ahol ma is, mint a hét minden napján élő zene volt, majd ennek végeztével átugortunk a Fitzsimon'sba, ahol szintén egy rockbanda zenélt, és ahol végképp megbizonyodhattam abban, hogy itt tényleg szeretik a Bon Jovit, hisz megint az egész pub énekelte a dalukat, hihetetlen, végre nem érzem magam kakukktojásnak a lelkesedésemmel:) Egyébként ez utóbbi helyen a kidobó ember rámköszönt, hogy "Dobrij vecser!", úgy látszik, hogy lerí rólam, hogy nem vagyok ír, ha meg ezt orosznak szánta, akkor félig bele is tarfált. Az itteni lányok amúgy elég ízléstelenül öltözködnek, tűsarkú cipő, miniszoknya, kis top, semmi kabát vagy harisnya, mindezt súlytól és alkattól függetlenül, szóval nem csoda, hogy kitalálták, hogy nem vagyok ír.
